Három felismerés, amely meghatározza, hogyan gondolkodom az emberről és a változásról.
Az Introvízió számomra nem elsősorban módszer.
Módszerekből sok létezik. Különböző technikákat alkalmaznak, más kérdéseket tesznek fel, más utat kínálnak a változáshoz.
Az Introvízió mögött elsősorban emberkép áll. Egy olyan szemlélet, amely az évek során emberek százainak történetéből rajzolódott ki.
Három felismerésre épül. Ezek nem szabályok, és nem is megdönthetetlen igazságok. Sokkal inkább olyan tapasztalatok, amelyek újra és újra igaznak bizonyultak a közös munka során.
Három paradoxon, amely új nézőpontot ad a viselkedéshez, a kapcsolatokhoz és a tartós változáshoz.
A belső rendszerünk sokszor a megszokott egyensúlyt védi, még akkor is, amikor az már korlátoz.
A valódi határ annak felismerése, hogy mi tartozik hozzám, és mi a másik felelőssége.
A tartós változás nem kívülről erőltetett viselkedés, hanem belső átrendeződés.
Az emberi működés természetes törekvése arra, hogy a már ismert belső egyensúlyt fenntartsa, még akkor is, amikor az már inkább korlátoz, mint véd.
Szeretjük azt hinni, hogy az ember alapvetően a fejlődésre törekszik. Tapasztalatom szerint azonban elsőként nem a fejlődést keressük. Hanem a biztonságot.
A pszichénk elsődleges feladata nem az, hogy új emberré váljunk, hanem hogy fenntartsa azt a belső egyensúlyt, amelyben megtanultunk élni. Még akkor is, ha ez az egyensúly már szorongással, konfliktusokkal vagy ismétlődő kudarcokkal jár.
Ez a status quo paradoxona.
Ami egykor megvédett bennünket, később a fejlődésünk akadályává válhat.
Nem azért ismételjük ugyanazokat a mintákat, mert gyengék vagyunk, vagy mert hiányzik az akaraterőnk. A belső rendszerünk továbbra is ugyanazt a stabilitást próbálja fenntartani, amely valamikor a túlélésünket szolgálta.
Ezért az Introvízió nem a viselkedéssel kezd dolgozni. Hanem azzal, ami létrehozza.
A viselkedés nem véletlen. Minden működés valamilyen szükségletre vagy belső alkalmazkodásra adott válasz.
A tünet nem ellenség. Gyakran annak a módja, ahogyan a rendszer egyensúlyban próbálja tartani önmagát.
Amíg a régi működésnek szerepe van a belső egyensúlyban, puszta elhatározással ritkán születik tartós változás.
Nem önmagunkban élünk.
Kapcsolatokban gondolkodunk, kapcsolatokban sérülünk, kapcsolatokban fejlődünk. És kapcsolatokban hozzuk létre azokat a játszmákat is, amelyekből később a legnehezebb kilépni.
Sokan úgy érzik, meg kell tanulniuk határokat húzni. Én ezt csak részben tartom igaznak.
A legtöbb határsértés nem abból fakad, hogy valaki túl erős vagy túl gyenge. Hanem abból, hogy összekeveredik az, ami az enyém, és ami a másiké: érzések, felelősség, döntések és terhek.
A játszmák éppen ebből az összekeveredésből születnek.
A valódi határ nem egy jól kimondott mondat. Hanem annak felismerése, hogy mi tartozik hozzám, és mi nem.
Ezért lehet az is határsértés, amikor segíteni akarunk. A felelősség átvétele is lehet határsértés. Az egyik leggyakoribb határsértés, hogy elvesszük a másik felelősségét.
Ha megoldom helyetted azt, ami a te feladatod, nemcsak leveszek egy terhet a válladról. Elveszem a lehetőséget is, hogy megbirkózz vele.
Az empátia számomra azt jelenti, hogy képes vagyok melletted maradni. Megérteni. Kapcsolódni. De közben tiszteletben tartani azt, hogy a te életedet nem élhetem helyetted.
A legtöbb ember kívül próbál változtatni.
Új szokásokat alakít ki. Másképp szeretne kommunikálni. Jobban szeretne dönteni. Hatékonyabb szeretne lenni.
Ezek fontos törekvések. De önmagukban ritkán elegendők.
Ha a belső működés változatlan marad, a régi minták előbb-utóbb visszatérnek.
Nem a viselkedés megváltoztatásával kezdődik. Hanem annak megértésével, hogy miért alakult ki.
Amikor a belső konfliktus feloldódik, gyakran maga a viselkedés is megváltozik. Nem azért, mert erőltetjük. Hanem mert már nincs szükség arra, hogy ugyanazt a régi egyensúlyt fenntartsuk.
Ezért dolgozom Introvízióval.
Nem azért, mert hiszek a gyors megoldásokban. Hanem azért, mert hiszek abban, hogy az ember működése érthető.
Hogy a tünetnek jelentése van. Hogy a kapcsolataink nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy.
És hogy a valódi változás nem akkor kezdődik, amikor keményebben próbálkozunk. Hanem akkor, amikor megértjük azt, ami eddig fenntartotta a régi működésünket.
Számomra ezt jelenti az Introvízió.
Ezt a szemléletet alkalmazom coaching folyamatokban, vezetőfejlesztésben, szervezetfejlesztési munkában és egyéni önismereti folyamatokban is. Az Introvízió számomra nem a coaching alternatívája, hanem egy olyan szemlélet és módszer, amely a coachingot is mélyebbé és hatékonyabbá teheti.
Ha szeretné jobban megérteni azokat a belső működéseket, amelyek újra és újra ugyanoda vezetik, egy személyes beszélgetés lehet az első lépés.