A cég működik. Lehet, ez a baj?

A változásról gyakran úgy gondolkodunk: ha valami nem változik, valószínűleg nem teszünk érte eleget. Nem akarjuk eléggé.

Ám mi van ha, éppen fordítva van?

Miért maradunk benne olyan helyzetekben, amelyekről már rég tudjuk, hogy nem jók?

Az elmúlt hónapokban sok-sok hasonló jelenséggel találkoztam három egészen különböző helyzetben: egy családi vállalkozás generációváltásánál, egy túlterhelt cégvezetőnél és egy magánéleti elakadással küzdő ügyfélnél.

Első pillantásra semmi közük nem volt egymáshoz.

A legtöbb ügyfelem rengeteget cselekszik. Vezetők, vállalkozók, sportolók vagy magánemberek: gondolkodnak, terveznek, elemeznek, új megoldásokat keresnek, fejlesztenek, képzik magukat. Szinte megállíthatatlanok, és sokszor nem is tudnak megállni.

És itt jön képbe egy közös megfigyelés, a közös munkánkból: önmagában az, hogy valaki sokat tesz-vesz, még semmit nem mond arról, hogy változik-e, hogy halad-e.

Ez sem feltétlenül jelent egy helyben járást, ha életünk során újra és újra ugyanazokkal a kérdésekkel találkozunk. Lehet, hogy ugyanahhoz a problémához térünk vissza, csak már nem ugyanonnan nézünk rá, és nem ugyanúgy vagyunk benne.

Engem egy ennél szűkebb jelenség kezdett érdekelni.

Mi történik akkor, amikor egy helyzetet valóban meg akarunk változtatni, de a változtatás érdekében végzett cselekvéseink egyre inkább alkalmassá tesznek arra, hogy továbbra is együtt éljünk vele?

Ezt nevezem status quo-paradoxonnak.

A status quo-paradoxon

A status quo eredetileg egyszerűen fennálló állapotot vagy az ahhoz való visszetérést jelenti. Engem azonban nem maga az állapot érdekel, hanem az a folyamat, amelynek során egy rosszul működő helyzet fokozatosan a világ természetes részévé válik – ami kezdetben zavaró volt, ahhoz alkalmazkodunk, vagy ha ideiglenesnek indult, abból működési mód, később pedig akár az identitás része lett.

Ami ellen korábban tiltakoztunk, arra most már megoldásokat gyártunk.

Ezen a ponton megjelenik a cselekvő tehetetlenség.

Szándékosan használom ezt az ellentmondásos kifejezést. A tehetetlenséget többnyire a mozdulatlansággal azonosítjuk, ám létezik egy sokkal nehezebben felismerhető formája is: folyamatosan cselekszünk, miközben a cselekvéseink egyre inkább a fennálló állapotot, a status quót stabilizálják.

A vezető új szabályokat alkot, a vállalkozó új marketingkampányt indít, a házaspár új kompromisszumokat köt. Megállíthatatlanul és lenyűgözően aktív és optimalizált rendszert lehet így építeni. Csakhogy ezek a cselekvések gyakran azt segítik elő, hogy tovább lehessen együtt élni a problémával, a teherrel. A döntéseinket ráadásul az is befolyásolja, hogy ugyanazt a helyzetet vagy nyereségként vagy veszteségként keretezzük.

A különbség alapvető: más dolog egy problémát megoldani, és más dolog egy problémához alkalmazkodni. Az utóbbi sokszor nagyobb aktivitást igényel, mint az előbbi. Minél tovább alkalmazkodunk, annál nehezebb lehet kiszállni.

Erről mindig az anyagháború képe jut eszembe – van egy pont, amikor már rengeteg „anyag” van valamiben: pénz, idő, energia, emberek, döntések, évek és nem tudunk, már nem akarunk kiszállni, feladni a háborút.

Egy vállalkozásnál ez különösen jól látható lehet. Felépítettünk valamit – embereket vettünk fel, gépeket vásároltunk, ügyfeleket szereztünk, folyamatokat alakítottunk ki, rengeteg döntést hoztunk azért, hogy működjön. Minél több minden van benne, annál nehezebb feltenni egy meglehetősen kellemetlen kérdést:

Mert ilyenkor könnyen az történik, hogy minden újabb problémára újabb megoldást találunk. A rendszer ettől egy ideig megint működik, mi pedig tovább tudunk benne maradni.

És egyre természetesebbnek tűnik, hogy a következő problémára is ugyanazon a rendszeren belül keressünk megoldást.

Az optimalizálás

Van ennek egy másik oldala is. A veszélyre adott régi automatizmusainkat jól ismerjük: támadás, menekülés, lefagyás. Úgy tűnik, a modern élet kitermelt egy ennél jóval szalonképesebb reakciót is: az optimalizálást.

Amikor nem kilépünk egy rosszul működő rendszerből, inkább megpróbáljuk egyre jobban és hatékonyabban működtetni. Új folyamatot építünk, hatékonyabb meetinget tartunk, automatizálunk, új kampányt indítunk, még pontosabban mérünk.

Ezek külön-külön teljesen értelmes lépések lehetnek. Együttvéve a kérdés az, hogy mit optimalizálunk velük.

És talán ez a cselekvő tehetetlenség egyik legmodernebb formája: nem azért nem változik valami, mert nem teszünk semmit, éppen fordítva, minden energiánkat arra fordítjuk, hogy optimalizáljuk azt, aminek már az alapját kellene megkérdőjeleznünk.

Kívülről mindez egyáltalán nem látszik tehetetlenségnek. Tele van munkával, döntésekkel, változtatásokkal, csak ezek a változtatások mind ugyanazon a kereten belül történnek.

Talán még ezt a cikket is lehet így olvasni.

Végigérni rajta, egy pillanatra megállni, gyorsan találni két-három jó választ arra, hogy mit optimalizálunk már túl régóta.

És minden megy tovább.